A hely Erdélyben, ahol éghajlati övezetet lépünk át

Mintha átlépnék egy másik dimenzióba, a fojtó hőség, amit éreztem elhagy, a növények színe megváltozik. Érezni a levegőben a zöldellő fenyők illatát, az időjárás percről-percre való változását. Fejet is hajtok a körülvevő hegyek üdvözléseként, és örülök, hogy újból így fogadott. Ez az élmény nem adatik meg akárkinek, csak annak, aki megfelelő tisztelettel és szeretettel adakozik eme csodálatos vidéknek.

Túránk célpontjaként a Vigyázó-hegységet, és a Havasrekettyei, azaz a Rekiceli-vízesést tűztük ki, és végül még a Dregán-víztározót is útba ejtettük.

Természetesen most sem maradt el a Feketeerdő átszelése, ami a nagy esőzéseknek köszönhetően a duzzadt patakjaival még szebb és zöldebb volt.

Aztán az Élesd felé vezető, szinte versenypálya minőségű, 1H nevezetű szerpentines úton haladtunk tovább, ami egyébként sok motoros és bringás kedvence.

Élesd után a Királyhágón megálltunk bevásárolni a szallona sütéshez, és megcsodálni a kilátást.

Aztán az 1-es útón haladtunk tovább egészen a székelyjói leágazásig, ahová jó minőségű út visz, kellemes dombokon keresztül.

A leágazásnál tovább a 103-as út vezet a Vigyázó-hegység felé, ami szintén a vadregényes mivolta miatt, néhány helyen megállásra késztetett minket. Szép kanyargós ez az út, a mellette lévő kisebb hegyek látványa pedig lenyűgöző. 

Az utunk Székelyjó települése előtt leágazik a 103J jelzésű makadám útra. Ezen az úton a Vigyázóra az észak-keleti oldalon megyünk fel. Itt már érezni, hogy nem a megszokott klíma vesz körül, átléptünk egy határt, ami egy másik éghajlati övbe hozott minket. A levegő tisztább és a páratartalma is magasabb. Az aljnövényzet és a fák zöldebbek, az út átvált nedves, murvás, helyenként sziklás terepre, ahol egyre meredekebben kapaszkodunk felfelé a motorokkal.

Az utunkat helyenként kristálytiszta patak kíséri, amely néha megmutatva szépségét az utunkat is keresztezi.

A kerekek alatt az út egyre sziklásabb, de innen már nem lehet visszafordulni. Az egyre szebb, és izgalmasabb természeti csodák ösztönöznek minket, hogy egyre keményebb részeket vállaljunk be.

Innen már nem volt messze a Vigyázó menedékház. Az utolső szakasz lélegzetelállító volt, nem tudtam hová fordítsam a fejem, nehezen tudtam az utat figyelni.

A motoron érezni, ahogy egyre jobban kérte az erőt és a figyelmet tőlem, ahogy egyre vadabbul dobálták a kisebb szikladarabok. A kormányt erőből, szorosan kellett tartani, és előre tervezni a nyomvonalat. Mintha egy pilóta próbálna a légörvényeken felülkerekedni, vagy egy hajós kapitány a hatalmas hullámokon.

Mielőtt felértem a menedékházhoz egy pillanatra megálltam, szétnéztem és felsóhajtottam. Az út mintha az égbe vezetett volna. Itt már tudtam, hogy rögtön felérünk. Jó érzés töltött el, hogy ismét ilyen kalandos útban volt részünk, és hogy milyen sokat adott nekem a hely.

Néhány másodperces késéssel én is félértem a menedékházhoz a többiek után.

De itt még nem volt vége a napnak. A következő cél a Havasrekettyei vízesés, amit a Vigyázóról lefelé, Havasrogozon keresztül, a 129-es útról indulva kerestünk.

Még ezen az útvonalon megálltunk egy patakmenti kis tisztáson, ahol megsüthettük a szalonnánkat.

Majd tovább folytattuk utunkat, rátérve a 103H jelzésű útra, ami délre, Havasrekettye felé visz. Székelyjó települést itt megint elkerültük.

Néhány kilométer után meg is érkeztünk Havasrekettyére. Az eső folyamatosan üldözött minket, de itt végül utól is ért.

Nagyon különleges hangultot teremtett számunkra a természet, ahogy váltakozva megmutatta nekünk a napsütötte, és az esővel áztató oldalát is, ilyen szép utakon és ösvényeken.

Végre megérkeztünk a vízeséshez. A zubogását már messziről lehet hallani, de csak közelebb érve látjuk meg igazán, hogy milyen hatalmas is. Az ember kisebbnek gondolná az itteni viszonylatokban.

Felnézve a vízesésre, ahogy az eső cseppek felcsillantak a távolban feltűnő Nap sugaraitól, arra gondolok, a természet ezekkel a páratlan szépségű helyekkel mutatja meg az emberek iránti szeretetét.

Csodálkozva néztük még egy darabig. Ilyenkor jut eszünkbe, hogy milyen hatalmas ez világ, és mi milyen kicsik vagyunk. Nem fér a fejembe, hogy ez a hely, amely itt van a papíron lévő országhatárunktól csupán 170 km-re, az emberek többsége mit sem sejt róla.

Innen aztán van lehetőségünk túraútra indulni, ugyanis itt vannak a szépséges Fehér-kövek, de innen felmehetünk akár a Vigyázó csúcsra is, az Erdélyi-Szigethegység 2. legnagyobb csúcsára, 1936 méter magasra. Aki korán húz a lábára bakancsot, az a jelzést elérve egészen Pádisig, vagy Biharfüredig is mehet. 

Aztán az eső nagyon megindult. Találtunk egy kisebb menedéket, ami alá bebújhattunk. Majd rövid várakozás után az eső szép lassan elcsendült. Még utoljára rápillantottunk a közelben lévő magas, és meredek sziklafalakra, majd tovább indultunk.

Visszafelé úgy döntöttünk, hogy Havasrekettyén még iszunk egy kávét. A kávézóban félhomály volt mikor beléptünk, de amikor kikértem a kávét, akkor derült ki, hogy nincs áram, így a gép kávét sem tud adni. Belementünk, hogy akkor jó lesz a hideg "kutyulós kávé" is - amit a pultos ajánlott - , de abban a pillanatban - "lőn világosság" - megjött az áram. Így ittunk egy jó meleg kávét, ami mindössze csak 2,5 Lej-be került egy csészével.

Hazafelé útközben még csináltam pár pillanatképet.

Sebesvárra érve egy kis táblánál megálltunk, ami egy történelmi helyszínre hívja fel a figyelmet. Ez volt Sebesvár vára. Sajnos eléggé elhagyatott állapotban van.

Látott már szebb időket is...

Utunk végcéljaként elhatározzuk, hogy elnézünk a Dregán-víztározóhoz, amelyet visszaérve az 1-es útra, a Viságmező felé vezető leágazáson(764B) keresztül értünk el.

A völgyből felszálló pára igen különleges képet adott a víztározóról.

A víztározó méreteit a kép egyáltalán nem adja vissza, pedig a víz hosszan benyúlik a Bihar-hegység déli részére.

Ezután már tényleg nem marad más hátra, minthogy haza térjünk.

Útközben Paptamásinál, a főút melletti "Kata-Pult" fogadóban megálltunk egy kicsit megpihenni, ahol ettünk egy, az árából kissé lealkudott valódi kemencében sütött pizzát. Ekkortájt már olyan fél 11 lehetett, és körülbelül éjfélre haza is értünk, 450 km-rel a hátunk mögött.

Mindent összevetve a sok túránk egyik kiemelkedő napja volt ez, melyben a természet igyekezett sokszínű oldalát bemutatni, mi pedig bebarangolni és megnézni minden elérhető helyet. Mintha nem is egy nap alatt történt volna mindez, és időt ugorva visszatértünk egy nappal korábbi időre.